Október 23.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozatainak és hőseinek tiszteletére tartott ünnepség október 23-án, vasárnap, délután 4 órakor kezdődött a római katolikus templom előtti parkban.
Ipacs Marica köszöntője és a Himnusz eléneklése után Barczi Zsolt elszavalta Szabó László Dezső Október 23. című versét:
 
Szabó László Dezső: Október 23.

Egy bomba robbant a szívemben:
Tüntetés lesz, testvér, tüntetünk!
Forró szívvel, és mit se várva
Egy eszme indult el velünk.
Az idő ősködéből pattant,
És telt vele a csillogó este:
Ezrek és ezrek az utcákon,
Nem lehet ráismerni Pestre.
Az égen száz csillag hunyorgott,
Lenézett egy-két vörös fényre;
Csattant, kiáltott a jelszó:
A rabságnak már legyen vége!
Egy autó oldalán fityegtem,
És alig hittem a szememnek:
Rendőr sehol, s házak tövéből
Asszonyok, lányok integetnek.
„Ruszkik haza!” - dörren az orkán,
„Sztálint ledöntjük!” dübörögtek;
ömlött a nép, torok kiáltott,
a jelszavak meg mennydörögtek
Százfejű szörnyek mesévé váltak,
A provokátort meg kikacagták.
A szobor előtt a nagy téren
Régi világuk megtagadták.
Kemény csapás volt mindazokra,
Akik előtt tapsoltak egykor!
Álltak és néztek várakozva,
Ezer és ezer, százezer sor.
Diadal szállt végig a téren,

S mint tűzvész, orkán ült a tájra:
A magasságban zúgni kezdett
Hegesztőpisztoly kékes lángja.
Motorok zúgtak, erőlködtek,
Megingott végre a Gyalázat:
„Ledöntöttük a Sztálin szobrot!”
Verték, döngették a vázat.
„A Rádióhoz, stúdióba!”
„Vesszen Gerő, a gaz áruló!”
A forró éjszakában indult
Véres útjára száz golyó.
Én is rohantam, és jött Csepel,
Katonák, lányok, asszonyok,
Rendőrök, munkások, ezren, ezren,
Igaz és bátor magyarok.
És sztrájk is indult. Árva népünk
Kezébe vette végre sorsát.
Másnap már vérben fürdött minden,
De feltámadott Magyarország!
Aranybetűkkel, vérrel írva,
Új, nagy fejezetet nyitottunk
Ország-világ történetében:
Szabadságunkat marokra fogtuk!
Új eszme ragyog fenn az égen,
Dátum született a világon,
Mely tűzbe hoz ma minden szívet:
Szabad október 23!
1956. október 27.

A vers után Vámosi László polgármester úr mondta el ünnepi beszédét. Beszédében kiemelte, hogy a magyarság egy rettenetes és vesztes háború, az ország ismételt megcsonkítása és egy évtized kegyetlen zsarnoksága után is fel tudott emelkedni történelmi létének egyik mélypontjáról. Beszéde végén megköszönte a Polgári Körnek és a konkrét fizikai munkát végző más önkénteseknek, hogy elkészítették a Kopjafához vezető járdát, a Kopjafa melletti járólapokat pedig úgy állították össze, hogy abban a Nagy Magyarország alakja rajzolódik ki.
Az ünnepség folytatásaként az Andornaktályai Falukórus énekelte el Juhász Ferenc: Himnusztöredék című versére komponált dalt, majd Tóth Tamásné betanításában a Hunyadi Mátyás Általános Iskola tanulóinak valamint helybeli középiskolások és Lőrincz József közös előadásában elevenedtek meg a forradalom napjai. A rövid műsor után ismét a Falukórus következett, ezúttal a Halló Magyar! című dalt hallhattuk tőlük.
Az ének után Kovács Ferencné szavalta el Márai Sándor szívhez szóló, Mennyből az angyal című versét.

Márai Sándor:  MENNYBŐL AZ ANGYAL

MENNYBŐL AZ ANGYAL - MENJ SIETVE
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta -
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta -
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: "Elég volt."

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?...

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- a gyermek, a szamár, a pásztor -
Az álomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik -
      mennyből az angyal.

1956, New York

A vers után az ünnepség a Szózat közös eléneklésével zárult.

Kapcsolódó képgalériánkat erre a hivatkozásra kattintva tekintheti meg >>